11.nap: Emlékszel rám?

Pont egy hónapja írtam ezt a jegyzetet egy másik blogomra.

„Vannak olyan régi emberek az életemben, akiket olyan szívesen felkeresnék, akikkel meginnék egy kávét és egy jót beszélgetnék. Emberek, akik valamikor fontos részei voltak az életemnek, jelen voltak egy-egy meghatározó szakaszában. Évek óta nem tudok róluk semmit vagy csak amennyit a közösségi háló enged. Hiányoznak!

De vajon miért oly nehéz megtenni az első lépést valaki felé, akitől kicsit eltávolodtunk? Talán pont az időbeni vagy a fizikai távolság az oka, vagy mert álságosnak tűnhet ennyi idő után felkeresni valakit, vagy csak egyszerűen félünk. Félünk a visszautasítástól, vagy a másik oldalon attól, hogy érdekből pl.: egy ócska „most építem a legújabb üzleti vállalkozásomat és rád gondoltam… kihagyhatatlan ajánlat!” dumával keresnek fel sok-sok év után.” Nekem erre nincs időm!” vagy „Persze, majd valahol, valamikor összefutunk” lehet a kitérő válasz. Lehet, sosem kerül rá sor és egyszer majd nagyon fogod bánni, hogy a mai digi-világban a facén a másik halálának hírét olvasod, azét, akire pont a múltkor emlékeztél, milyen jókat dumáltatok a parkban, a suli folyosón vagy táncoltatok egy bulin… Csak még egy gondolat, mondat, mosoly… ami lehetett volna.

Tudom, engem mennyire bántana, ezért most bátor leszek és meg teszem az első lépést! 

Amellett, hogy közzéteszem ezeket a gondolataimat, és az akcióba bárki beszállhat, 10 embernek privát üzenetben is elküldöm.”

2003. Ági nénivel a szalagavatón

A kísérlet eredménye az alábbi lett:

Egy régi gimis barátnőmmel újra találkoztunk és úgy érzem sikerült feléleszteni a jó kapcsolatot, egy másik ismerőssel még szervezés alatt áll a találkozó. Neki iskolás lánya van és hasonlóan zűrös időbeosztása… Egy főiskolás évfolyamtársam szintén nem ért rá, viszont hosszasan elcsevegtünk a neten. A negyedik ismerős (életem egyik őrangyala), volt középiskolai osztályfőnököm már nem olvashatta a levelemet… a lányával az október 23-i hosszú hétvégén a parkban futottunk össze, ő mondta el, hogy már nincs magánál: gyors lefolyású rákban haldoklik. Három nappal később eltávozott. Nagyon megrázott a hír, főként mikor nyár elején egy zebránál találkoztunk a lakótelepen,s sietve pár szót váltottunk még életerős és vidám volt, mint mindig. Elkéstem.

„Hogyan segítünk? Te hívsz bennünket, te döntöd el, hogy mit szeretnél mondani, kérdezni, megosztani velünk. Mi arra vállalkozunk, hogy együtt gondolkodunk veled - ha úgy érzed, hogy nehéz egyedül dönteni valamiben. Ítélkezés nélkül meghallgatunk - ha egy problémádat, örömödet vagy titkodat meg szeretnéd osztani valakivel.”
Ez az üzenet olvasható Ági néni közösségi oldalán. Ilyen volt Ő. Nem ítélkezett, de mindig segített, a szíve nyitott volt mások felé. Hálás vagyok, hogy ismerhettem Őt és, hogy megtanított ezekre, terelgetett a helyes útra szelíden, a maga módján. Ági néni hihetetlen hozzáértéssel és türelemmel tanított minket az ADDETUR-ban. A gimnáziumban osztályfőnököm és angoltanárom, a későbbiekben kedves barátom, őrangyalom volt.  Isten nyugosztalja!

***

A játék szépsége az volt, hogy a 10-ből 4 (mert Ági néniben biztos vagyok, hogy így tett volna) reagált a megkeresésemre, s bár a többi címzett nem, de olyanok, akiknek külön nem szóltam jelezték, hogy szívesen találkoznának velem újra! Ez nagyon pozitív csalódás volt számomra. Érdekesen vagyunk mi emberek bekötve. :)

Ma a nagymamámat hívtam fel, mert már vagy 3 hete nem beszéltünk és nagyon hiányzott. Jól esett újra hallani a hangját!
A közös hétvégi program pedig egy babafotózás lesz szombaton, egy igazi angyal, Dóri jóvoltából! :)